Az űrwalkman megtanult zenélni

2015. március 17. 16:44

3 0

Az űrwalkman megtanult zenélni

A Google Play Music All Access nekem egyszerre volt két évszázad netes szolgáltatása. Szó szerint egy űrt töltött be az életemben. Már a kilencvenes években akartam egy zenelejátszó eszközt, egy űrwalkmant, amiről cd-minőségben elérhetem a világ összes zenéjét, olyan egyszerűen, mintha rádiót hallgatnék. Ez természetes igény – pedig hol volt még akkor az internet?

Épp ezért felemelő volt, amikor a Napsteren elkezdtek lecsorogni az első számok, de sejtettem, hogy ez még nem az űrkorszak. Sebaj, így is bizsergető érzés volt, hogy ennyire közel kerültem a teljes zenetörténelemhez, cd-írás, kazettamásolás és boltba menés nélkül. De jöhetett fájlcserélő és torrent, mp3 lejátszó és szélessáv, a vágyott űrwalkman-feelinget csak az All Access adta meg. Pár ujjmozdulattal indíthattam bármilyen zenét, tűrhető minőségben, nevetséges havidíjért – erre volt szükségem. Ennyiből eldönthettem, hogy a szar minőségű digitális albumok közül melyiket vegyem meg lemezen.

Hogy az űrwalkman-ábránd nem csak az enyém volt, azt jól mutatja a streamszolgáltatók száma. Ilyen mezőnyben viszont csak valami különlegessel lehet labdába rúgni. Például azzal, hogy nem 25, hanem 50 millió dalt kínálnak. Vagy jobb körítést, megbízhatóbb alkalmazást, magasabb hozzáadott értéket.

A Tidal nem a semmiből jött: a mögötte álló skandináv cég, az Aspiro fejlesztette a WiMP zeneszolgáltatót, és Jay-Z is épp most akarja bevásárolni magát a céghez. Nem is a semmibe tartanak: a Tidal több nagy hifigyártóval is leszerződött, akik a saját eszközeikbe is integrálják a szolgáltatást. Az, hogy a McIntosh, a Meridian vagy a Linn is beálltak a Tidal szekerét tolni, szintén minőséget sejtet. A fejlesztők 34 gyártóval terveznek együttműködést, és ez jó kiindulópont az audiofilek megnyeréséhez. Hogy a többiekkel mi lesz, az majd hosszú távon derül ki.

A felület nem tartogat sok újdonságot annak, aki használt Spotifyt vagy All Accesst; gyakorlatilag minden ismerős helyről köszön vissza. Furcsa lehet, hogy nincs saját albumgyűjtemény, csak My Music, ahová a becsillagozott favoritok kerülnek, album, szám, előadó és playlist szerinti bontásban – akárcsak a Spotifynál. Kis zavart okozhat, hogy a mobil alkalmazás Offline content menüpontja – ahová a letöltött zenék kerülnek – nincs átfedésben a kedvenceinkkel, így a letöltött és a csillagozott albumaink külön menüből érhetők el.

Az ilyen apróságokat leszámítva a Tidalt könnyű megszokni. Viszont itt se lehet kiadókra vagy stílusokra szűrni, esetleg időrendben csoportosítani. Bár műfajok szerint szortírozhatjuk a zenéket a Genre almenüben – kicsit szűk a bontás: alig húsz kategória van, és nem szűrhetünk alstílusokra –, illetve vannak gondosan összeállított tematikus playlistek, ez azért nem ugyanaz.

A webes felületnél két fokkal rosszabb a desktop alkalmazás. Piszkosfehér-világosszürke színek, a két generációval ezelőtti Itunes külseje – hagyjuk. Úgy tűnik, a számok gyorsabban töltődnek be a programban, mint a böngészőben, de kérdéses, ez mennyire kárpótol a mocsok, alig olvasható betűtípusért és a lejárt dizájnért. (Viszont itt legalább válogathatunk a szerkesztői playlistek között is, míg a böngészőben csak a legfrissebb anyagokat láthatjuk.)

Az app a kétnapos intenzív teszt alatt csak egyszer omlott össze, ami simán jobb, mint az All Access átlaga, aminél kitartó keresgélés után borítékolható a lefagyás.

A Tidal Androidon FLAC-et, IOS-en ALAC-ot használ – ez utóbbi az Apple saját tömörítetlen zeneformátuma. Anélkül, hogy a technikai részletekbe belemennénk: a FLAC fájlok kisebbek a tömörítetlen wav-nál, de jóval nagyobbak az mp3-nál. Mivel menet közben csomagolja ki saját magát, a hangminősége elérheti a cd-ét, és állva hagyhatja az mp3-at. A nagyobb felbontású, jobb hangzású zenékhez viszont több tárhely és nagyobb sávszélesség kell.

Emiatt a Tidal nem is alkalmas mobilnetes zenehallgatásra. (A fejlesztők legalább 2 megabájt/másodperces átviteli sebességet ajánlanak hozzá.) Így spórolhatunk az adatforgalmi díjon, viszont a letöltés opcióval semmiről sem kell lemaradnunk – a mobilverzió ugyanis ezt is támogatja.

Viszont nem árt előre feltankolni zenékből. A wifis Nexus 7-tel ehhez már hozzászoktam, de míg az All Access reggelente kávézás és cipőfűzés közben még gyorsan le tudott tölteni néhány albumot, a Tidal nagyméretű fájljaival ez már nem megy. A letöltött zene minősége három szinten szabályozható – Normal (AAC 96), High (AAC 320), Hifi (1411 kbps) –, viszont ha a legkisebbet választjuk, cseszhetjük a key selling pointot, azaz a hangminőséget. Viszont az opció felajánlása így is pozitívum; mi dönthetjük el, hogy az időnket vagy a hangminőséget áldozzuk föl.

A Tidal, bármilyen ígéretes is, technikailag nem tökéletes. A rendszer képtelen előre beolvasni egy teljes albumot, így a számok között mindig szünet hallható – hol hosszabb, hol rövidebb, de néha nem ritka a 15-30 másodperces sem. Elképzelhető, hogy ez a netkapcsolat sebességétől is függ, meg a szám hosszától és minőségétől is, de vannak számok, amiknek 10-30-60 másodpercre van szükségük az elinduláshoz (!), és beletekerés közben is ugyanennyit várhatunk.

Hiába, hogy sok adatot kell megmozgatni, nonszensz, hogy egy 14 perces számot a Tidal ne bírjon végig egy szusszal. (A Dire Straits Telegraph Roadja közben kétszer akadt meg, 7-8 másodpercre; utoljára pont a végén, amikor már egyszerre szól az összes hangszer és effekt, teljes sebességgel.) A szolgáltatást az irodai hálózaton is teszteltem, és hát egy online újságnál nem a sávszélességgel szoktak spórolni, de a Tidalnek néha ez sem volt elég.

Ez a jelenség nemcsak az elmélyült zenehallgatást teszi tönkre, hanem bizonyos zenei stílusok élvezetét is. Egy mixalbumot, ahol a számok egymásból nőnek ki, a Tidallel nem lehet akadozásmentesen végighallgatni. Hadd ne mondjuk, hogy ez mennyire illúzióromboló.

Elegáns, testes, hosszan hallgatható. Simán hozza egy cd hangminőségét, tisztességes dinamikával, rendes presence tartománnyal, sok részlettel és finomsággal, de bántó vagy idegesítő felhangok nélkül. Érezni a felvételek közti különbségeket, a hangszereknek van saját hangkarakterük, és jólesik végighallgatni a számokat. Ennél többet egy streamertől nem várok el; elég, ha nem torzít, nem megy az idegeimre fél óra után, és az otthoni rendszer se veti ki magából, mint valami idegen testet.

És ezt tudja. Hogy ez kevés? Nem, ez minden, amit egy streamertől elvárok.

és erről bárki meggyőződhet, aki regisztrál a szolgáltatásra. (A bankkártyaadatok megadása vagy a Paypal-profil bekötése után egy hétig ingyen zenélhetünk a Tidallel.)

A Tidalre külföldön 19,99 dollárért (az Egyesült Királyságban ugyanennyi fontért), azaz hat-nyolcezer forintért lehet előfizetni. Ezért elvileg videókat és cikkeket is kapunk, de a magyar változatból ez kimarad: néha elcsíphetünk egy-egy cikket, de szerkesztői tartalomként elsősorban playlistekkel fogunk találkozni, videókkal meg alig. Szóval nem a Tidal miatt fogjuk kiszórni a könyvjelzők közül a Pitcforkot, vagy bojkottálni az Aquarius Records hírleveleit. A lejátszási listák viszont egész jók: vannak tematikus gyűjtemények, hangulatokhoz és élethelyzetekhez összeállított válogatások, amiket időről időre frissítenek, és van újzene-ajánló is.

Kérdés, hogy ezt a hozzáállást mennyiben táplálta a tudatosság, és mennyire a kényszerhelyzet. A Tidal kínálatában ugyanis még vannak komoly hézagok. Ha egy zeneszolgáltatóra fizetünk elő, az mindig lutri; előfordulhat, hogy a legnagyobb kedvencünket nem fogjuk megtalálni a kínálatban.

Ez még nem válóok: az All Access előfizetésem se mondtam le, csak mert nem volt rajta Led Zeppelin. Most már van, ahogy a Tidalen is – viszont nincs Metallica és Beatles, foghíjasak a filmzene-válogatások (hja, nyilván nem sikerült mindenkivel elintézni a jogdíjakat), és alig vannak DJ-mixek. Van Dark Side of the Moon a Pink Floydtól, de a Flaming Lipstől csak hiányosan. Hiányoznak a régi Squarepusherek, viszont 270 lemez van Wilhelm Furtwänglertől.

Az is megesik, hogy egy zenéből nincs nagy felbontású verzió, és ilyenkor nem vigasz, hogy ezek legalább gyorsan betöltődnek. Közepes hangminőséggel ez nem nagy truváj, ugyanezt tudják más szolgáltatók is, olcsóbban. A kezdet apátia viszont náluk is jellemző volt, és idővel megnyerték a legnagyobb kiadókat és az indie zenészeket az ügynek. Egy tökéletes világban nyilván nem lennének ilyen gondok, de ma nincs olyan streamer, amin minden zene elérhető lenne.

Erre már nehéz mit mondani. Mert havi húsz brit fontot kifizetni egy kicsit foghíjas, kicsit bicebóca, de prémiumnak mondott termékért még nekem is pazarlásnak tűnik – pedig jó minőségű zenére sose sajnáltam a pénzt. De így? Hogy vihetek magammal csúcsminőségű zenéket telefonon vagy tableten, és a különbség még a villamoson is hallható? Hogy végig bírok hallgatni komplett albumokat a böngészős streamről, anélkül, hogy idegesítenének? Hogy havi 3000 forintért egyszerre jár a normális felhasználói élmény és a jó minőségű hang? Nem kérdéses, hogy megéri. Az űrwalkman megtanult zenélni is – csak néha még begyűri a szalagot.

Forrás: index.hu

A kategória oldalra

Loading...